A szerb megszólító eset (vokatívusz)

Van itt valami, amit a magyar egyszerűen nem csinál. Amikor odakiáltunk valakinek, a név változatlan marad: „Marko, gyere ide!” – Marko ugyanaz a Marko, akár alany, akár tárgy, akár éppen őt szólítjuk meg a szoba túloldaláról. A szerb nyelvnek viszont van egy külön alakja erre az utolsó helyzetre, és ezt hívják megszólító esetnek, vagyis vokatívusznak: a közvetlen megszólítás esete. Abban a pillanatban, hogy köszöntünk valakit, a nevén szólítjuk, vagy levelet kezdünk vele, a szó megváltoztathatja a végződését. Igazából ez itt az egész újdonság, úgyhogy időzzünk el rajta. A vokatívusz nem alany és nem tárgy – kilóg a mondatból, többnyire vesszővel elválasztva: „Marko, dođi!” (Marko, gyere!). Csak a főnév változik; az előtte álló melléknév megtartja a szokásos alakját. A kemény mássalhangzóra végződő hímnemű főnevek általában -e végződést kapnak: brat → brate, ezért kérdezi egy barát: „Brate, jesi li tu?” (Tesó, ott vagy?). A lágy mássalhangzóra végződő hímnemű főnevek viszont -u végződést kapnak: prijatelj → prijatelju. Ezért kezdődik így egy levél: „Dragi prijatelju, hvala ti na pomoći” (Kedves barátom, köszönöm a segítséged) – és nem a szótári prijatelj alakkal. Az -a végű nőnemű főnevek -o-ra váltanak: Ana → Ano („Ano, dođi ovamo!” – Ana, gyere ide!), a majka → majko pedig így hangzik: „Majko, gde si bila?” (Anyám, hol voltál?). És most jön a buktató, amit magyar anyanyelvűként könnyű elvéteni: nem minden változik meg. Sok személynév a hétköznapi beszédben marad ugyanúgy – „Marko, dođi!” továbbra is Marko –, és a meleg, közvetlen szavak, mint a mama vagy a tata, jellemzően szintén nem mozdulnak, ezért hallani ezt: „Mama, gde si?” (Anyu, hol vagy?). A leggyakoribb valódi hiba épp az ellenkező irányba történik: a sima alanyesetet írjuk egy hivatalos megszólításba – „Dragi prijatelj,” –, holott ott a megszólító alak kell: „Dragi prijatelju,”. Előbb a funkciót értsd meg, a végződések utána már jönnek maguktól.