A szerb aorisztosz: a múlt, ami a szemünk előtt történik

Ha szerbül tanulsz, előbb-utóbb találkozol egy rövid, lendületes múlt idővel, amely egyetlen szóból áll, és mégis tele van élettel. Ez az aorisztosz. A magyarban nincs pontos párja, de a hangulatát mindannyian ismerjük abból a mondatból, hogy „Jöttem, láttam, győztem.” Pontosan ilyen az aorisztosz: hirtelen, egyszeri, befejezett cselekvést fest le, méghozzá úgy, mintha épp a szemünk előtt zajlana. Képezni egyszerű. Az ige tövéhez különleges végződéseket teszünk, és szinte mindig befejezett (perfektív) igéből indulunk ki. Ha a tő mássalhangzóra végződik, a végződések sora: -oh, -e, -e, -osmo, -oste, -oše. Ha magánhangzóra, akkor: -h, -ø, -ø, -smo, -ste, -še (vagyis az egyes szám 2. és 3. személyben nincs külön végződés). A leggyakoribb ige, a reći (mondani) így néz ki: ja rekoh, ti reče, on/ona reče, mi rekosmo, vi rekoste, oni rekoše. Figyeld meg, milyen tömör: nincs segédige, nincs melléknévi igenév. Ez a nagy különbség a hétköznapi múlthoz, a perfekathoz képest, amelyet a sam segédigével és igenévvel rakunk össze (on je rekao – „mondta”). De mire jó ez az érzés? Az aorisztosz közvetlen és eleven. Amikor egy szerb anyanyelvű mesél, és azt akarja, hogy te is ott légy a történetben, gyakran erre vált. Klasszikus példa a tömör szerb mondat: „Reče i ode.” – szó szerint „Mondott valamit, és elment.” Két szó, és kész a jelenet. Ugyanilyen a leghíresebb aorisztoszos mondat, Cézár szavaiból: „Dođoh, videh, pobedih.” – „Jöttem, láttam, győztem.” Érzed, milyen pörgős? Ezt adja az aorisztosz. Gyakran felmerül a kérdés, él-e még ez az igeidő. Igen, csak válogatós. Otthon van az elbeszélésben és az élénk újramesélésben, az irodalomban és a népi eposzban, valamint állandósult fordulatokban. Délen és Montenegróban a hétköznapi beszédben is hallani, és van egy meglepő fordulat: a fiatalok az üzenetváltásban újra felfedezték, mert rövidebb begépelni, mint a perfekatot. Beszédben azt is jelölheti, ami épp az imént történt: „Ispadoše mi ključevi.” – „Épp leesett a kulcsom.” Csapongó, friss, közvetlen – ez a lényege. Mikor melyiket válaszd? Egyszerű szabály: a semleges, hétköznapi múlt a perfekat. Ha tényt közölsz, azt mondod: „Juče sam kupio hleb.” – „Tegnap vettem kenyeret.” Az aorisztoszos „Juče kupih hleb.” nyelvtanilag nem hibás, de régies-irodalmi ízű, és a hétköznapi tényközlésben furcsán hat. Az aorisztoszt akkor vedd elő, ha jelenetet festesz, ha drámaiságot, hirtelenséget akarsz. A kettő nem versengő szinonima: más a regiszterük, más a hangulatuk. Végül a két leggyakoribb csapda. Először: ne olvasd jelen időnek az aorisztoszt. A reče nem azt jelenti, hogy „mondja”, hanem hogy „mondta”. Egy eleven párbeszédben így bukkan fel: „A ona meni reče...” – „Erre ő azt mondja nekem...”, de ez magyarul is múlt, csak jelen idővel adjuk vissza az elevenséget. Másodszor: az egyes szám 2. és 3. személy alakja sokszor azonos. A reče lehet „mondtad” és „mondta” is – csak a szövegkörnyezet dönti el. Ezért hangzik el sűrűn a kérdés: „Šta reče?” – „Mit mondtál?” Ha ezekre figyelsz, az aorisztosz nem akadály lesz, hanem a szerb történetmesélés egyik legszebb eszköze.